Lu Yu vize teához

Lu Yu emlékház, Guzhu

Lu Yu a vizeket három csoportba sorolja:

 forrásvizek, folyóvizek, kútvizek.
Így ír a vízről: (Tokaji Zsolt fordításában): 

" A vízről elmondható, hogy leginkább a hegyi vizek javallottak, a folyók vize kevésbé alkalmas, s a kútvíz a legkevésbé jó. [A Dal a teárólban ez áll: ?Víz legyen Min-hegyből fakadó, s én meghajolok e tiszta nedű előtt.?] A hegyek vizei közül elsősorban azt válasszuk, mely cseppkövekről csöpög alá, sziklák közi tócsákban gyülemlik fel, s onnét lassanként csordogál. Vízesések, föltörő források és hordalékkal teli sebes patakok vize ivásra nem alkalmas, tartós fogyasztásuk torokbajokat okozhat. A hegyi völgyekben számos holtág található, ezek bár tiszta, de mégis csak álló vizek, melyek a legforróbb nyári napoktól kezdve, egészen az első dér leszálltáig, az olykor bennük megbúvó sárkányok mérgétől szennyesek. Akik mégis inni szeretnének e vizekből, a torlaszt átszakítva folyassák ki az ártalmas részt, ezáltal egy csobogó, hömpölygő új patakot fakasztva. Ekkor már iható. Folyók vizéből csak emberlakta vidékektől távol merítsünk; csak sűrűn használt kutak vizéből húzzunk. A forralásról elmondható, hogy ha a víz olyan buborékokat vet, mint a hal szeme, s hangja gyönge,az az első forralás. Ha a buborékok, mint buzgó forrásban, gyöngysorként összegyűlnek az edény fala mentén, az a második forralás. Ha a víz megtörő hullámokhoz, vad tajtékokhoz hasonló, az a harmadik forralás. A harmadik forralás után a víz elöregszik és ihatatlanná válik. A forralás kezdetekor a felhasznált vízmennyiség arányában ízesítésképp, sózzunk. Idevág az a mondás,miszerint ?dobjuk el, mi a kóstolás után megmaradt?. Inkább tűnjék a víz sótlannak, hisz kinek ízlenék a túl sós? A második forralás során vegyünk ki a vízből egy merőkanálnyit, és a bambuszcsipesszel középütt körkörösen kevergessük. Vegyünk egy mérőkanálnyi teaport és hintsük a közepébe. Kevéssel később, midőn a víz ereje, akár a háborgó hullámok, kiveti a tea habját, adjuk hozzá az előzőleg kimert vizet, hogy megfékezzük és eszenciáját tápláljuk.

Figyelembe vennünk, hogy Lu Yu teája pörkölt, porított, vízben főzött tea volt, leírása és a vízzel kapcsolatos követelményrendszere is ehhez igazodik. Sok bájos elem teszi időtlenné LuYut, ahogy a mérges sárkány felbukkan például az aprólékos tecnicizáló ismertetésben. Ami a vízminőséget illeti, úgy tűnik az emberi települések közelsége már 1300 évvel ezelőtt is komoly probléma volt a víz felhasználhatóságára. Érdekes, hogy a karsztvizek már kicsapódott, tehát lágy, kristálytisztaságú vizét előtérbe helyezi, bár ez a víz még gazdag anionokban ezért ízletes lehet. A víz három forrásállapotára vonatkozó leírást ugyan Lu Yunak tulajdonítják, pedig már előző forrásokban is felbukkan, így a VI. századi Qi min yao shu ( a nép jólétéhez nélkülözhetetlen művészetek) című kötetben, de nem a teakészítéssel összefüggésben.

Ami a víz öregedését és ebből következő ihatatlanságát illeti, itt arról van szó, hogy a forralás idejét meghosszabbítva megakadályozzuk a gázok vízben való feloldódását, így a víz elveszti stimuláló hatását és lagymatag, áporodott lesz. Ezzel együtt a nitrátok a hő hatására nitritekké alakulnak át és nagy koncentrációban mérgezetté tehetik a vizet. (Ez elsősorban nagy nitrát tartalmú, főleg a folyókból és kutakból nyert vizek esetén igaz).
A tea teoretikusok között egyedül Lu Yu számol be a só vízhez való hozzáadásáról. Laboratóriumi kísérletek azt mutatják, hogy nátrium klorid hozzáadása lágyabbá, könnyebbé teszi a teát, egyúttal csökkenti az aromáját is. A só nem sós tea elnyeréséhez volt szükséges, inkább valamiféle egyensúlyi korrekció lehetett, véleményünk szerint éppen az erős, főzött teát lágyította kissé vissza.

A Tang dinasztiában sót adtak a teakészítés során a vízhez. Ennek mibenlétét LuJü nem árulja el, sokan gondolták, hogy esetleg a víz lágyításra szolgált, vagy ízesítésre. Pedig ez a szokás egészen az Északi Song dinasztiáig (1036-1101) fennmaradt, erről tanúskodik a Wulei Xiang gan Zhi a XI. sz. végén:

„A friss levelekből készült teához, hogy elűzzük a keserűségét és édesebb legyen , sót kell adagolni.”

A Tang és a Song dinasztia teája mindvégig sózott tea volt és ez a sózás szorosan összefüggött a frissen gőzölt, leőrölt és tömbökbe préselt teával. A Tang dinasztiabeli leletek között több tea-sótartó is fennmaradt.

Néhány etnikai kissebbség, Délnyugat-Kínában, Myanmarban és Tibetben ettől függetlenül ma is használnak sót különböző teák, vagy tea-ételek elkészítéséhez.