A teáscsésze elforgatása

A teaszertartás során, miután a (Nyugaton teamesterként azonosított) vendéglátó elkészíti a teát, bal tenyerére emeli a csészét és elforgatja, majd a vendég felé helyezi a tatamira. A vendég érte megy, megfogja, visszaaraszol a helyére, megköszöni, kifejezi tiszteletét a következő vendégnek, majd tenyerébe veszi a csészét elforgatja és megissza a teát. Ez a  sorrend nem ugyanilyen különféle iskolák és alkalmak esetén, de a lényeg esetünkben a csésze forgatása.

Minap érdekes riport jelent meg Kácsor Zsolt billentyűjéből, cikk itt, videó itt, ami a kitűnő debreceni színészt, a japán kultúrát magáénak tudó Jámbor Józsefet mutatja be. A cikk jó, sőt nagyon jó, jobb, mint a videó, a videóban viszont rövid reflektálást hallunk a teaszertartás egy részletével, a csésze megforgatásával kapcsolatban.
Ahogy a riportban is elhangzik, sok spekuláció létezik a témával kapcsolatban, az egyik népszerű magyarázat szerint a csésze háromszori elfordítása Buddha teljességét fejezné ki és tovább növeli a hely spirituális töltetét. Aztán a leleplező és pőre igazság is elhangzik, miszerint a forgatással a csésze készítőjének  védjegye válik láthatóvá a vendégek számára lám, lám, itt is mindent áthat az üzlet. Ami azt illeti, a tea és a zen buddhizmus világából valóban nem hiányzik az üzlet, itt is léteznek reklámszerződések, elvárt és viszonozandó, generációkon átívelő szolgáltatások. De miért forgatjuk a csészét?

Először is, sok a chanoyu útján felmerülő kérdésre nincs egyértelmű, avagy kizárólagos válasz. Másképp forgatják például a csészét az Urasenke és az Omotosenke iskolában és ugyanazon az iskolán belül más és más válaszokat kaphatunk kérdéseinkre.

Na de hogyan és miért forgatjuk a csészét?

 
A kérdésre más választ kapunk a vendéglátó és mást a vendég szempontjából. A csésze eredendő forgatása a koicha, a sűrű tea szertartásaihoz kapcsolódik. Ilyenkor a legfeljebb 5 vendég egyetlen csészében elkészített teát iszik, három kortyonként, tisztítás nélkül, egymás után. A vérszerződés-szerű teaivás során a vendégek mély tisztelettel egymás és a tea iránt a teából kortyolnak, majd a kimonó ujjában (nők) mellrészében (férfiak) elrejtett kis, előre benedvesített a chakinhoz  (lenvászon kendő) hasonlatos kendővel megtörlik a helyet, ahol a csészéből ittak és kis forgatás (kb. 30o-os) után továbbadják. Ilyenkor elmarad a szertartásos bocsánatkérés és mentegetőzés, a tea forróságának öt embert kell tudni kiszolgálni, nem illik a szükségesnél többet várakozni. Ez a forgatás tehát inkább amolyan higiéniai – mondhatnánk szégyenlős – természetű. Más, akár usucha szertartásokon és a koicha első vendégénél viszont bekövetkezik a csésze „rendes” forgatása.

Ahhoz, hogy megértsük miért, vissza kell mennünk az alapokhoz, így van ez a teakészítés minden mozzanatában és a gyakorlás során is. A vendéglátó egymás után behozza és a megfelelő helyükre helyezi az eszközöket. Alap szertartásoknál a csésze minden szempontból spirituális metszéspontba kerül; közvetlenül a vendéglátó térdei elé, a téli tűzhely (a ro) sarkához, a ro és a tiszta víz a mizusashit összekötő vonalra. A csésze a vendéglátóval szemben áll. De az előbb említetteken kívül, hol van a csésze szemben lévősége? Egy csészének nincs homlokzata, háta, eleje, oldala…  Nem, a csészének mindez nincsen. Vannak kitüntetett és nevezetes pontjai, csomópontjai, de azok most lényegtelenek. Van az alján egy jel is, amit a keramikus művész szignózott, régi korok hagyományát folytatva, de az meg nem látszik. Még akkor sem látszik, amikor a csészét forgatják, mert teljesen más helyen van. Olyan helyen, amit csak akkor látunk, amikor a szertartás külön pillanataiban, esetleg külön eseményként megtekintjük az eszközöket.
 A csészének ellenben arca van. Amikor azt mondjuk, a csésze vele szemben áll, akkor szó szerint szemben állnak egymással tűz és víz, ember és természet vonalain. Az arc kinevezett pont. Legtöbbször van rá utalás a kerámián, kisebb folt, ragya, rogyás, hullám, akármi. Mégis ez egy kinevezett arc. Én a vendéglátó határozom meg, hol van most a csésze arca. Ez pedig egy nagyon lényeges momentum.

A teakészítés előkészületi, majd tényleges pillanatai során csésze és a teakészítés/vendéglátás mestere egymás arcába néznek. Amikor elkészül a tea, akkor a vendéglátó egy kezével megfogja a csészét, de csak azért, hogy másik kezével szilárdan megfogva az előző kézbe helyezhesse. Ezek a mozdulatok kis kivételekkel minden teaiskolában különböznek. Ezután a csészét bal tenyerén tartva, jobb kézzel balra fordítja, egyszer, és még félszer. A tea elészült. Most jobb kézzel, az önmagától elfordított csészét a tőle jobbra lévő vendégek felé a tatamik határvonala elé teszi – kész – ő kiszállt. A csésze pedig ott vár arccal pontosan szemben a vendég felé. A vendég érte megy és mint zsákmányával, visszacsúszik a helyére és megköszöni, elnézést kér a következő vendégtől, majd mielőtt inni kezdene elforgatja, ugyanúgy, mint az imént kapta.   

 A tea útján  van négy unos untalan idézett alapelv ; a wa, kei, sei, jaku. Ezek közül a kei a tisztelet. A tisztelet a tea útján mindent és mindenkit áthat, de nem lehet elvonatkoztatni a többitől, egyik a másikból következik.  A tisztelet alapfeltétele az én gyengítése, a harmónia kiteljesítése, mindez csak akkor lehetséges, ha a kívül és belül is tiszták, nyitott szívűek vagyunk, ez pedig csak akkor lehetséges, ha minden létező felé kiteljesedik figyelmünk és kinyilvánítjuk tiszteletünk. Még egy csésze, egy darab kő, egy szál virág felé is.  Semminek sem megyünk neki csak úgy páros lábbal, nyújtott kézzel.

 Ez annyira igaz, hogy amikor végre megkapjuk jussunkat, a csészét fejmagasságba emelve megköszönjük... Nem kinek és nem minek.  Megköszönjük a létét.

Beosonva és meghúzódva a szegényes teakunyhóban, de büszkén a tradícióból ránkmaradt, megtanult(!) tudásra, teával tisztelgünk.