M, mint Magányos

  Írnom kéne neki – gondolok hirtelen M-re, miközben a két emelet magas sziklaterasz pereme fölé kihajló hatalmas fa törzsén állva fűrészelni kezdem a további két emelet magas, faként emelkedő ágat. Ha azt akarjuk, hogy teremjen, le kell vágni szinte minden túlnőtt ágat, hajtást, van, hogy méter magasan a törzset is kivágják. Sem az olivát, sem a teát nem lehet megölni, jöjjön akár fagy, tűz, jégeső, újra és újra kihajt. Mivel eszembe jutott, tudom, hogy M épp most ír nekem, miközben én éppen enyhíteni igyekszem az ágnak támaszkodó bal lábam szorításán. Megfeszítem és ellazítom az izmaim, a lábaim, mintha lépdelnének, holott itt állok, a fák karjai, felhők és hegyek között. Megrezzen a szél, a fa rugalmas szerkezetével rutinosan fogadja a rohamot, figyelem, ahogy a szél hulláma átalakul és előbb a karomig majd egészen az elmémig ér. M, mint magányos, ez a művészneve, akinek írnom kellene, időnként felbukkan, aztán elmerül újra az emlékezet és a jelenlét tengerében. A karom teljesen kiáll a fűrészeléstől, de a láncfűrészt nem merem ide felhozni, talán jobb lett volna kikötni magam. Itt maradtunk fent a hegyen, bezártuk magunkat, és kizártuk a világot, én már nem számolom a napokat sem. Csak az éjszakákkal nem tudok megbékélni, de valamelyik nap végre sikerült álmomban felmondani a húsz évvel ezelőtti munkahelyemen. Lent a kanyonban zúg a folyó.

  Ilyentájt már tele szokott lenni a völgy turistákkal, de idén nem jön erre senki, kivéve M.I.-t aki minden nap áttolja a biciklit a hídon és felballag a jóval magasabban fekvő telkére. Ha megkérded tőle, azt mondja, hogy övé az egész erdő. Hetven is elmúlt, kerékpár bajnok volt, most ha csak teheti, a hegyen van, minél távolabb a feleségétől, azt mondja ő sem érti, miért, régebben nem volt ilyen nehéz a természete. A keze mint a smirglipapír, a körmei az ujjaiba nőttek, kusza haja mögött kusza vizes tekintet, a bicikli csomagtartóján sarló. Még februárban a hosszúra nyúlt tél végén két román jött az erdőbe fáért, akkor M.I. elővette a sarlóját és móresre tanította őket. Szóval ő az egyetlen errefelé, de ő is csak int, amikor megjön, és int, amikor elmegy.

Kevés hiányzik már, gyorsabban jár a karom, lihegek.

Írnom kellene C-nek is- villan be – hetek óta az ő zenéit hallgatjuk újra és újra. C. nem magányos. Eldönthetem én ezt? Mivel eszembe jutott, hogy írnom kellene neki, ezért valószínűleg ma írni fog. Ez lehet véletlen egybeesés is. Mi lehet velük? Elhatároztam, hogy senkit sem keresek csak azért, hogy megtudjam, mi lehet vele. Ez olyan érettségi találkozó téma, a válaszok jobbára események, fordulatok, betegségek, sikerek, sikertelenségek történetei, mintha valakit élve felboncolnánk azért, hogy megtudjuk mit érez. Megpróbálok rágondolni csak úgy, anélkül hogy megkérdeném, mi lehet vele.

Mindjárt kész, de teljesen kimerülök, a végső roham előtt meg kell állnom.

Holnap esni fog, ráérek egész nap, fel fogom hívni J-t gondolom. J brilliáns elme, de még nálam is jobban visszavonult, egy lakásban él idős anyjával a Damjanich utcában. Él, ez a legtöbb, amit mondani lehet róla. Elveszett, segítségre lenne szüksége, de rajta kívül ki dönthet erről, ha nem épp ő? De ő úgy tűnik mostanában képtelen a döntésre. Ismerősöm aki a lélekkel foglalkozik azt mondja, hogyha pénzt és időt szánok rá megmenthetem, de nagyon ravasznak kell lennem. Itt mindig megtorpanok. Még kicsit sem tudok, és meg sem próbálok ravasz lenni.

Nekilendülök, ilyenkor a végén nagyon kell figyelni, hatalmas ágak ezek, akár le is sodorhatnak, csakugyan, mintha fát vágnánk egy fa tetején. Aztán, amikor már szinte semmi sem tartja, mindig van egy finom reccsenés, megingás, mintha egyikünk sem döntötte volna még el, erre, vagy arra. Aztán a zuhanás előtti és utáni pillanat, mint a hatalmas japán harangok felé lódított ütő – végtelen tétovaság, mígnem az ág, a hat méteres, hatalmas lombbal, száraz ágakkal terhelt valamikori hajtás lassan a mélybe hull.

 Lekecmergek a fáról, a törzsén vastagon áll a moha, csinos lett a frizurád gondolom, ahogy fejemet megdöntve kicsit odébbállva visszanézek rá. Lemegyek a terasz alá és a szárnyaszegett ágak, fává érett hajtások között megkeresem ezt a legnagyobb ágat, én döntöttem úgy, hogy érjen véget, koszos, szakadt ruhámban leülök mellé, leseprem a forgácsot és számolni kezdem az évgyűrűket. Hideg és csapadékos évek széles gyűrűi folynak össze ínséges évekkel. Nem könnyű dolog mások évgyűrűit számolni, elkalandozik a figyelem, újra és újra eltévesztem. Aztán körülbelül százharmincnál megállok – ideje ebédelni. A törzse talán ötször ekkora lehetett.