Robert Fortune, a teakém 2. rész

Az előző részben http://www.teautja.hu/teazine/high-tea/a-regmult-teai/Robert%20Fortune,%20a%20teak%C3%A9m bemutattuk azt a történelmi kort, amiben felmerült, és központi kérdéssé vált a teakészítés titkának megszerzése. Ez a kémregénybe illő feladat a sors különös fintora nyomán egy szobatudósra várt, akit Robert Fortune-nak hívtak.

Fortune Berwickshire-ben, Skóciában született 1812. szeptember 16-án. Életének korai szakaszáról keveset tudunk, iskolába járt és egy bizonyos Mr. Buchan kertészetében gyakornokoskodott. Kiváló tanuló volt és 1840-től az edinburghi botanikus kertben kapott állást a kor egyik ismert tudósa, William McNabb mellett.  McNabb ajánlásával aztán 1842-ben a London-Chiswicki Kertészeti Társaság központi üvegházában lett szuperintendáns. Innen kezdve egy botanikus karrierje általában az állva meghaló fákéhoz hasonlatos, amelyekre vastag réteget von a moha. Publikációk és kutatások  a legkülönbözőbb marginális témákban.  Persze Fortune kora más volt. Már egy évtized sem választ el minket a Fajok eredetének bemutatásától, sőt a mű részletei már Fortune tevékenysége idején is ismertek voltak.  Valóságos hajtóvadászat folyt a különös még nem ismert világok még nem ismert fajainak beszerzésére.

Fortune a szuperintendáns pár hónappal később megpályázta a Társaság kínai növénygyűjtői állását és meg is kapta azt. Minimálbérrel küldték Kínába, ahol főként kékszirmú peóniák kutatásával és a császári magánkert barackfáinak tanulmányozásával kellett foglalkoznia. 1843. július elején érkezett Hong Kongba és azonnal hozzáfogott az ún Wardian növényládák megtöltéséhez. Az elkövetkező három évben bejárta Kínát és lélegzetelállító kalandokat élt át.  Találkozott a kínaiak idegengyűlöletével, tájfunba került a Sárga-tengeren, kalózok támadták meg a Jangcén, de mindent szerencsésen túlélt.

Ettől sokkal fontosabb, hogy a Kínában töltött három év alatt megtanult mandarinul, ismerte a helyi öltözködési és étkezési szokásokat. Ez tette lehetővé, hogy kopaszra borotválva csak egy varkocsnyit meghagyva hajából Wushien tiltott városába is anélkül sikerült belépnie, hogy bárki felfedezte volna idegen származását. Az út 1843-tól 46-ig tartott és ezalatt nagy mennyiségű növényt, magvakat és egyéb értékes tárgyat küldött haza.

Hazatérte után könyvet írt és adott ki 'Three Years' Wanderings in the Northern Provinces of China'.   (Három év vándorlás Kína északi tartományaiban) címmel. Ebben a könyvében is tárgyalja a teát, de kaladjai mellett főként különféle virágokkal, és a kínai virágtermesztéssel kapcsolatos élményeit meséli el. Megközeltése felfedező és mégis alázatos, mentes a nyugati civilizáció fennsőbbrendűségétől, sőt csodálattal adózik a keleti kultúrának.

Fedőneve Ragyogó Virág

Második útját 1848-tól 1851-ig már a Kelet-Indiai Társaság finanszírozta és a küldetés titkos célja az volt, hogy Fortune szerezze meg a legfinomabb teák alapjául szolgáló lényegében ismeretlen növényt, úgy, hogy azt Indiában nagyipari körülmények között termeszthessék és gyárthassák.

Fortune kézenfekvő taktikát választott; távoli tartományból érkező kínai kereskedőnek adta ki magát, aki beszélt ugyan kínaiul, de szolgákat, egy tolmácsként is funkcionáló vezető szolgát fogadott és Kína teatermő területeit vette célba. Gaiwanból, cukor nélkül itta a teát, választott fedőneve pedig  Sing-Wa, Ragyogó virág volt.  Egy lapos fenekű csónakban utazott, aminek fedélközén kis kunyhóban lakott, szolgái a fedélzeten aludtak. A szárazföldön hordszékkel járt. Mivel termete egy fejjel magasabb volt az átlag kínainál, előfordult, hogy alaposabban rákérdeztek származására, ilyenkor azt mondta, hogy magas rangú hivatalnok a Nagy Falon túlról.

 1852-ben kiadott  ”A journey to the tea countries of China; including Sung-Lo and the Bohea hills; with a short notice of the East India company's tea plantations in the Himalaya mountains” (Utazás Kína teatermő vidékeire, küztük a Sung-Lo és a Bohea hegyeibe rövid kitekintéssel a Kelet-Indiai Társaság himalájai teabirtokaira.) című könyve ennek az útnak a szakmai naplója és egyben kalandjainak regényszerű leírása. A könyv előszavában szerényen ezt írja:

„Utazásom fontosabb céljait kivétel nélkül teljesítettem. Több mint húsz-ezer növényt, nyolc elsőrangú teakészítő munkást és nagy mennyiségű teakészítő eszközt küldtem a himalájai birtokokra

Útjaim során számos haszon-, és dísznövényt fedeztem fel, többek között a Funereal Cypresst, ami egy napon meghatározó elem lesz az angol tájak és temetők képében.”

 Tulajdonképpen a korabeli viszonyok között is nehezen elképzelhető, hogyan vihette ezt az egészet végbe egy európai tudós, akinek tilos lett volna a belépés ezekre, az árucsere állomásoktól távol fekvő területekre. Az illegális belépést halálbüntetéssel sújtották, amire a kínai adminisztrációnak komoly oka volt.  Fortune idejében a teljes kínai teatermelés kb. 50 ezer tonna volt, ebből az export elérte a 19 ezer tonnát. Pár évtizeddel később a teljes termelés 250 ezer tonna volt és a teljes kínai export 60 %-át tette ki. (Csak összehasonlításul, 2018-ban 2,8 millió tonnával Kína a világ teatermelésének 20 %-át adja és ebből 300 ezer tonnát exportál.) A tea termesztésének és elkészítésének tudása megfizethetetlenül sokat ért.

Ehhez képest Fortune első útjáért a Királyi Botanikai Társaságtól egy fityinget sem kapott.  A második küldetésért járó fizetés sem volt kiugróan magas (500 £), mintegy háromszorosa volt addigi intendánsi illetményének, viszont a Társaságtól megkapta az általa esetlegesen felfedezendő növények szerzői és kiadói jogát, ami sokkal kecsegtetőbb lehetőségnek tűnt. Fortune aztán tehetős emberként valóban ezekből és könyvei szerzői jogából élt élete végéig. Ugyanakkor a szerződés körülményei arra is rámutatnak, hogy a Társaságnál nem adtak nagy esélyt a küldetés sikerének.

 

Csónakon az ismeretlenbe

1848 októberében Shanghajból Hangzhouba, a Long Jing tea fővárosába, egyben Kína akkori kulturális fővárosába utazott. "Kétségtelenül a világ legnemesebb városa"-írta. Itt hajót bérelt és elindultak Anhui és a teaültetvények felé. Hangzhou hirtelen jött gazdagságát a város falain kívül tanyázó kalózok és útonállók fölözték le, ezért az utazók figyelme egy pillanatig sem lankadhatott.

A Jangcén felevező csónak megállt a Song Luo teaültetvényeinél, ahol az expedíción őt segítő szolgája Wang is lakott. Wang természetesen tudta, hogy gazdája európai és mindvégig segítette titkos útján, figyelmeztette, ha gazdája gyanút keltett, vagy más veszély fenyegette.  Annak ellenére, hogy Fortune beszélt kínaiul, nem beszélte az út során érintett területek megannyi tájszólását, nem beszélte a különféle társadalmi osztályok nagyon is eltérő szlengjét és a kultúra nagy részét ő maga is csupán csodálkozva figyelte. Ezért Wang tanácsára legtöbbször az elfüggönyözött hordszékben, vagy a csónakban tartózkodott és csak akkor lépett közvetlen kapcsolatba az emberekkel, ha Wang biztonságosnak ítélte meg a helyzetet.  Wang a teaültetvényeken hivatalnokként és tearajongóként mutatta be gazdáját és kérte, hogy engedjenek betekintést a birtok életébe. Így Fortune, az első európaiként részletesen megtekinthette a termesztés és a gyártás folyamatait. Az útnak erről a szakaszáról egészen hihetetlen módon 13 ezer palántát és 10 ezer tea magot adott fel Calcuttába. Ehhez a kor legfejlettebb technológiáját használta, egyfajta hordozható üvegházat, önfenntartó ökoszisztémát, az ún. Wardian kalitkát. A kalitkába rizshamut töltöttek, ami felszívta a keletkező felesleges nedvességet, így megóvta a növényt a gombáktól és a rothadástól. A kalitkák akkor működtek jól, ha útközben nem nyitották ki őket. Ezt a szabályt egy kíváncsi angol botanikus szegte meg, amikor Calcuttába érkezéskor kinyitotta őket.  Egy másik, a szállítmányt kísérő hivatalnok segéd ezek után úgy gondolta, hogy a kalitkák azért vannak nyitva, hogy meg lehessen öntözni a palántákat, amit a hat hónapos út utolsó heteiben lelkiismeretesen meg is tett, tönkretéve ezzel az egész szállítmányt. A magok kivétel nélkül elrohadtak. A 13 ezer palántából ezer menekült meg, de végül csak 80 darabot tudtak elültetni.

Gyönyörű zöld, igazi kék

A Song Lu hegyei között a zöld tea termesztés központjában Fortune részletes leírást adott arról, hogyan színezték a kínaiak a nyugati exportra gyártott zöld teát.

Tudvalevő volt ugyanis, hogy az európaiak a minél zöldebb zöld teát részesítik előnyben.

„A munkások felügyelője saját maga ellenőrizte a színezési folyamatot. Miután legyártottak egy adag berlini kéket  (Fe ₇(CN))  káliumferrocianid származék) egy porcelán mozsárban finommá őrölte. Időközben faszénen egy adag gipszet égettek ugyanazon a tűzön, amin a teát sütötték. Amikor kész volt 3:4 arányban összekeverték, amivel egy használatra kész világoskék port nyertek. A tea sütése közben, körülbelül öt perccel a sütés vége előtt minden munkás a egy kis adag port kapott, amit a levelekhez kevertek és gyorsan folytatták a sütést, így  a por egyenletesen eloszlott a leveleken. Ez idő alatt a munkások teljesen kék színűek lettek. Nem tudtam nem arra gondolni, hogyha egy zöld tea-hívő jelen lehetett volna, akkor az ízlésük valószínűleg ugrásszerű fejlődésen ment volna keresztül. Teljesen komolytalannak tetszik, hogy civilizált emberek ezt a halott színt jobban szeressék, mint a levelek természetes színét. Nem is csodálkozom rajta, hogy miért tartják a kínaiak a nyugati embert barbárnak.

    Egy nap jelen voltam, amikor egy angol gentleman Shanghajban beszélgetett egy zöld tea vidékről érkezezett emberrel, és megkérdezte, miért színezik a teájukat. Ő biztosította róla, hogy ők maguk sose innának ebből a teából, a természetes sokkal jobb, de mivel a nyugati vásárlók jobb szeretik az egyöntetű színű leveleket, a berlini kék és gipsz keveréke pedig elég olcsó, ezért inkább így készítik, nem is szólva arról, hogy így magasabb árat kapnak érte. Némi nehézségbe ütközött, hogy megítéljem, pontosan mennyi festéket tesznek a teához, de úgy tűnik, hogy 7 kilónyi levélhez kb 35 grammnyi festék dukált. Ez azt jelenti, hogy minden 100 font elfogyasztott teával több, mint fél font berlini kék festék és gipsz megy le a teahívők torkán. Mondd csak meg ezeknek a teaivóknak, hogy a kínaiak macskát, kutyát és patkányt esznek, mire ők széttárják majd a karjukat, szörnyülködnek és sajnálják szegény teremtményeket."

 

Hamarosan folytatjuk