| A katolicizmus misszionáriusai között az olasz jezsuita misszionáriusok voltak az elsők, akik portugál felfedezőkre támaszkodva távol-keleti utakra vállalkoztak, közülük is kiemelkedik Matteo Ricci (1552-1610), kíni nevén Li Madou. Egy jezsuita kolostorban tanult, majd portugáliai tanulmányai után került Indiába misszió munkára. 1580 április 26-án indult macaói küldetésére, ahova P.Ruggierivel együtt a kínai misszió létrehozására kaptak megbízást P.Alessandro Valignano egy széles látókörű stratéga részéről. Egy viharos tengeri út után 1582 augusztus 7-én érték el Makaót, ahol azonnal a kínai nyelv és irodalom tanulmányozásába kezdtek. Ricci magára nézve kötelezőnek érezte, hogy megtanuljon a nyelvet, megismerje az írásrendszert, és megismerkedjen a konfucionista tanokkal, amely lehetséges partnerei ideológiája volt. Szükségesnek érezte továbbá, hogy megtanulja, és tökéletesen elsajátítsa a kínai társadalmi és társasági szokásokat, azzal a céllal, hogy hatékonyabban terjeszthesse az általa képviselt, ám a kínai gondolkodás számára idegen vallást. Sciaochin város Wang P'an nevű kormányzójának meghívására 1583 szeptember 10-én érkeztek anak a katolikus missziónak és templomnak az alapítására és felépítésére, ami a XX. Sz-ig folytatta működését. 1585 májusában már állt a misszió és a templom, Rici pedig kapcsolatba lépett a hely vezetőivel. Az első lépések szükségszerűen lassúak és szemérmesek voltak, Valignano utasításainak megfelelően. A hitérítők prédikációjában fontosabb szerepet foglalt el a helyi szokások, például a tea megismerése és átvétele, valamint az európai élet vívmányainak bemutatása, mint a prédikáció. Az első „üveggyöngyök” között volt a velencei prizma, a perspektíva szabályai alapján festett, a kínai szem számára ismeretlen, új felfogású kép, csodálatosan kidolgozott és bekötött könyvek, meridiánok és órák, amik hanggal jelezték az idő múlását, egy világtérkép, és egy, a ház bejáratánál felállított Madonna szobor, karján a kis Krisztussal. Ricci előrejutását és sikerét két hétköznapi eset alapozta meg. Ugyanezen év augusztus 29-én kitűnő memóriájáról ad bizonyságot, amivel nagy elismerést vív ki az ezernyi írásjel között tájékozódni kénytelen kínaiak között. Ricci már régóta kereste, ki lehetne az a személy, aki segítségére lehetne egy Pekingbe vezető út megszervezésében, ezt pedig a Kínai Rítusok Minisztériumának egyik tanácsosában találja meg, akinek feladata volt a kalendárium követése és összeálítása is és aki nagy csodálattal adózott Rici matematikai tudásának. Így egy balul sikerült próbálkozás után, éppen a kalendárium revíziójának feladatával érkezett Pekingbe 1601 január 24-én.. Három nappal később előzetes jóváhagyással fogadja őket „az egek fia”, a császár, akinek több, különböző ajándék mellett néhány vallásos témájú, Krisztust, a Madonnát és Szent Jánost ábrázoló festményt ajándékoznak. Ricci életének hátralévő 10 évében rendkívül nagy tiszteletnek örvendő asszimilálódott, vagy legalábbis elfogadott idegenként élte le az életét.
A XVI. Sz-i Kínáról késői éveiben, olaszul írt naplófeljegyzései rendkívül értékes tanúvallomások, beleértve a tea használatáról és teaivásról szóló beszámolókat. Beszámolói általában megfelelnek a 16. sz végi elvárásoknak, vagyis nélkülözik az elmélyült forráskritikát, sokszor a benyomások szintjén maradnak, így fordulhat elő például az, hogy szerinte a teaivás megjósolhatóan nem marad fenn sokáig, mert a teára az egyébként ősi kínai írás sem különböztet meg külön írásjelet. Következtetése legfeljebb érdekes, de inkább zavaros. Az tény, hogy a tea írásjelét – ideogrammját „csak” Lu Yu alkotta meg a 8. században, így ebben a formájában, ennél régebbi szövegekben nem is bukkanhatott fel. Az viszont már vaskos csúsztatás, hogy következésképp a tea nem ősi kultúra, nem is szólva írásbeliségével kapcsolatos, jórészt hiányos és merev nézeteiről. Írásbeli és régészeti leletek alapján régóta tudott, – bár ezt a következetességet és alaposságot Riccitől talán mégsem kell elvárnunk – hogy a tea fogyasztás és a teával összefüggő adóztatás Közép Kínában, a Yangce mentén a Nyugati Han korszak idején, legkésőbb i.e. a II században már elterjedt volt. Ricci feljegyzéseinek legnagyobb haszna, hogy az európai álláspont rögzítésén túl megismertet bennünket a XVI. Sz-i teafogyasztási szokásokkal. Legnagyobb tévedése pedig, amikor azt állítja, hogy a tea fellelhető és elterjedt növény Európában is. Ricci első kézből érkező információi és máig ható tekintélye ellenére a kínai kultúra európai megismertetésében és az európai kultúra lassú megismertetésében a kínai misszionáriusi tevékenységen keresztül a ferencesek ugyanilyen fontos szerepet játszottak.
Szent Ferenc volt az első egyházalapító, aki rendjébe felvette a missziós szolgálat kötelességét is. A ferencesek kínai kapcsolatai a XIII.sz-ra nyúlnak vissza, amikor öt ferences rendi szerzetes nyitja meg utazásával a távoli földrész felfedezését. Giovanni da Pian del Carpine 1245-ben, Guglielmo di Rubruk 1252-ben, Giovanni da Montecorvino 1293-ban, Odorico da Pordenone 1314-ben; Giovanni da Marignoli 1339-ben jut el Ázsiába. Ettől kezdve Kína a ferencesek és a velencei szerzetesek szívében marad három helyi misszióval ápolnak kapcsolatokat: ezek Hankow, Sanyuan, Mosimien. Monselice és Fiesole kolostorai furcsa tanúhegyei ennek a régi kalandtúrának. Minden ferencrendi szerzetes, aki misszióra indult, a Firenze meletti fiesolei kolostort használta induló és érkező állomásként. A kolostor ma egy etnográfiai múzeumot működtet, itt állították ki azokat a tárgyi emlékeket, amiket a misszióból visszatérő szerzetesek hoztak magukkal. Ilyen tárgyak: az első kínai nyelvre fordított Biblia, néhány szamovár az 1500-as évekből (melyekből egyet sem tud felmutatni a Hangzhou-ban található kínai nemzeti teamúzeum), néhány préselt teaforma és a szállítására használt tárolóedények, csészék az 1600-as évekből, gyógyhatásúnak tulajdonított fűszereket tároló edényeket, stb.
Mi ezzel a fahéjjal ízesített shu puerh teával emlékezünk a felfedezőkre.
|
