Robert Fortune, a teakém I.rész

Könyvelési problémák

Az ópiumot emberemlékezet óta használják Keleten, így Kínában is, ún. „rekreációs” céllal, de meglehetősen korlátozott mennyiségben. A fekete fűszerként wuxiang (烏香) ismert ópium császári kontroll alá esett, luxuscikknek számított és a normál adózási szabályok vonatkoztak rá.  Elsőként a portugálok fedezték fel az ópiumban rejlő lehetőségeket és növelték bevitelét Kínába Kantonon keresztül. Ennek igyekezett véget vetni 1729-ben Yung-cheng császár, aki bűntetté nyilvánította az ópiummal való kereskedelmet. Az 1764-es Indiával vívott buxari csatát követően az angolok kezébe került az ópiumtermesztés és adóztatás monopóliuma, amit 1793-ban be is vezettek a Brit Kelet-Indiai-Társaság tevékenységei közé.

  De miért kellett az ópium az angoloknak és mi köze a mi teás történetünkhöz? A XVIII. század második felére a Brit Kelet Indiai Társaság lényegében megnyerte a többi európai gyarmatosító országgal vívott kereskedelmi háborúját és vezető szerephez jutott a tea, a porcelán, a keleti textíliák és fűszerek Európába irányuló importjában. Az Egyesült-Holland-Kelet Indiai Társaság mellett, ami ekkorra már vesztett szerepéből, ez volt a világ első transznacionális állami és magántőkével működő részvénytársasága, ami céljai elérése érdekében külföldi államok területén adminisztratív tevékenységet végzett, adót szedett és ha kellett, (kellett) ezt fegyveres erővel is biztosította.  (1803-ban a Kelet-indiai Társaság szolgálatában 260 ezer fős hadsereg állt), ami duplája volt a napóleoni háborúkra készülő brit hadseregnek.  Ezek a globális jellegű társaságok, évtizedeken keresztül biztos, 18-%-os profitot biztosítottak a befektetőknek, ehhez pedig megszálló, adminisztratív birodalmi politikát folytattak, korrumpáltak, háborúba, szövetségekbe, törvényhozásba fektettek be. Gyakran a törvényhozás ellenében, amely hiába próbálta megakadályozni a gigászira növő, magán és kincstári érdekeket egyaránt képviselő cégeket.

  Mindezek ellenére a különféle kelet-indiai társaságok óriási nehézségekkel küzdöttek és újra és újra állami beavatkozásra szorultak.  A britek esetében paradox módon éppen óriási térnyerésük okozott gondot. A kereskedelmi előnyök megszerzése révén a XVII. sz végén néhány elhanyagolható konkurrens mellett ők szállították Nyugatra a tea, a porcelán, a selyem és egyéb textíliák és fűszerek túlnyomó többségét.  Ennek az árufolyamnak a jelentős része, a tea esetében úgyszólván a teljes árukészlet érkezett Kínából az ún kantoni rendszeren keresztül.  A kantoni rendszer az akkor a világ legnagyobb gazdasága, Kína és a Nyugat között kialakított kereskedelmi rendszer volt, ami lényegében egy sor csatlakozási ponton, de főként Kanton kikötőjén keresztül működött csak akkor még nem 300 méter hosszú konténerszállító hajók vártak rakodásra.. Maga a kereskedelmi rendszer akkor alakulhatott ki, amikor 1684-re Kína egyesült és a Kangxi császár a stabilabb politikai helyzet fényében engedélyezte a tengeri kereskedelmet. Előbb a Yánghuò Háng (洋货行, "Tengeri Kereskedelmi Ház") állami kereskedelmi hatóság ellenőrizte az importot és exportot, később a „Tizenhárom gyár” nevű kantoni komplexumon folyt keresztül minden áru Kelet és Nyugat között. A kantoni egységeket később a „Cohong” nevű ügynöki hálózat ellenőrizte és tartotta fenn szigorú szabályok betartatásával. Tilos volt például a nyugatiaknak kínaiul beszélni, ehelyett a rendelkezésükre bocsátott tolmácsokat kellett használniuk. Nem alkalmazhattak kínai munkaerőt, télen nem kereskedhettek és a legfájdalmasabb, a későbbi történéseket meghatározó szabály: készpénzzel kellett fizetniük, ezüstben. A kínaiak nem mutattak különösebb érdeklődést a nyugatiak különféle árucikkei iránt, ennek eredményeképp és a kiváló üzleti eredmények ellenére a XIX. század elejére a piacot egyedül uraló Brit Kelet Indiai Társaság óriási kereskedelmi deficittel küzdött és az árubeszerzés finanszírozása hallatlan nehézségekbe ütközött.

Kanton kereskedelni partszakasza a különféle nemzetek kereskedelmi házaival,

 A mérleg másik oldalán 1784-ban a brit Parlament Richard Twining közbenjárására elfogadta a Commutation Act nevű törvényt, ami 119-ről 12,5%-ra csökkentette a teát terhelő adót.  Ez véget vetett a száz éve tartó tea csempészetnek és a csempészekkel folytatott csiki-csuki játéknak és a teát egycsapásra népszerűvé tette  az alacsonyabb jövedelműek körében is, ami megsokszorozta a tea iránti igényt. A kínaiak erre azonnal emelték a tea árát, de ez mégsem akadályozta az export bővülését.

Ezüst, drága ezüst

Az új árucikkek felfedezésének éhsége a végzetesen deficites kereskedelem ellenére is életben tartotta az árufolyamot Európa felé.  Közgazdaságilag a maihoz hasonló volt a helyzet. Kína élvezte a nyugattal szembeni kereskedelmi többlet előnyét, ugyanakkor magas inflációval küzdött és ezüst függővé vált.  Az európaiak ugyanakkor gyarmataikon találtak viszonylag olcsó ezüst forrást, amivel növekvő belső piacaik szükségleteit kielégíthették és a Kínával szembeni kereskedelmi deficitet ellensúlyozhatták. Az ezüstért folyó verseny amolyan melléktermékként Nagy Britannia és Spanyolország közötti konfliktusok kirobbanásához és új államok (Mexikó, Egyesült Államok) születéséhez vezetett.

Ezzel az ezüst beszerzési források elzáródtak, a domináns brit gazdaság elszívta a gyengébb gazdaságok erejét, a tea-selyem-fűszer és porcelán kereskedelme pedig stabilan, évente 4%-os mértékben nőtt.  A Kínával szembeni deficit viszont megmaradt és egyre kiélezettebbé tette mind a piaci, mind a politikai helyzetet, ami az ópium illegális kereskedelmében, majd az ópium háborúkban oldódott fel.

 Az árucserét fenntartó ezüstöt helyettesítő csereeszközként jött tehát a képbe az ópium, ami a kínai fiatal arisztokrácia fő kábítószere lett. Az uralkodó folyamatosan szigorodó kereskedelmi tilalommal igyekezett elejét venni a kibontakozó katasztrófának, mindhiába. A britek az adószedés és az indiai ópium monopóliumának birtokában akadálytalanul építhették ki az utánpótlást. A britek tulajdonképpen hozzá sem nyúltak az ópiumhoz, csupán felismerve annak csereértékét, a hagyományos termelési pontokat ösztönözték és ellenőrizték az ópium felvásárlási és eladási árának ellenőrzésével. Mivel a kereskedelme tiltott volt, ezért a britek által hozott bengáli törvények úgy rendelkeztek, hogy csak olyan ópiummal volt szabad kereskedni, aminek Kínába juttatását a vevő garantálta. Ez természetesen nem hagyományos kereskedelem, hanem csempészet útján történt.

Illegális, de megengedett

De hogyan fizethettek a britek ópiummal, ha annak tilos volt a bevitele Kínába? A brit kereskedő hitellevéllel teát vásárolt Kantonban, és adósságát a kalkuttai aukción eladott ópiummal egyenlítette ki. Kalkuttából brit hajók gyomrában titokban szállították el, ahonnan aztán helyi kínai csempész kereskedők segítségével került be az országba. A hatóságokat kijátszandó a Gyöngy-folyó torkolatában, de a nyílt tengeren, úszó kereskedelmi raktárakat rendeztek be, majd a széles körű korrupciót kihasználva vitték be az országba akadálytalanul annak ellenére, hogy 1796-tól halálbüntetés járt az ópium csempészetéért. Az ópium csempészete tulajdonképpen két alapvetően különböző gazdasági társadalmi rendszer fogaskerekeinek az összeillesztését jelentette, amiben a tea és az ópium játszották a főszerepet. Tulajdonképpen inkább lehetne ezt a korszakot tea háborúként jellemezni, hiszen volumenét tekintve jóval meghaladta az ópiumét. Mindenesetre a csempészhajók színezüsttel fizettek az ópiumért, így egyenlítve ki a tea után maradt hitelt. A kör bezárult.

A Qing adminisztráció eleinte tudta és eltűrte az ópium csempészetét, mert olyan eszközt látott benne, ami tulajdonképpen elősegíti a tea forgalmának növekedését, de a fogyasztás hamar túllépte egy szűk, gazdag arisztokrata réteg szükségleteit. Az 1830-as évekre az illegális, britek által irányított ópium bevitel meghaladta az évi 1650 tonnát, a lakosság 27%-a kábítószerfüggő volt óriási károkat okozva ezzel a kínai társadalomnak.

 A konfliktus gazdaságfilozófiai háttere a XIX. sz. elejétől kezdve lényegében a legnagyobb katonaiés klereskedelmi flottával terjesztett liberális, nyitott piacokat propagáló, Adam Smith-féle gazdaságpolitika és a konfucionista modernista, bezárkózó, egyoldalú, merev kínai gazdaságpolitika közötti konfliktuként is értelmezhető. A brit oldalt az erőteljesebb beavatkozás felé terelte a napóleoni háborúkat követő szigorúbb pénzügyi politika és az ezüstről aranyra váltó pénzügyi rendszer.

Lin Zexu

Kína ezüst előnyét ugyanakkor egy csapásra elfogyasztotta a társadalmat mélyen megrázó Fehér Lótusz Lázadás (1796-1804), ami az adók emeléséhez és a nyugat-keleti kereskedelmet bonyolító hivatalnokok korrupciójához vezetett. 1839-ben a császár Lin Zexu-t különleges udvari megbízottá nevezte ki azzal a céllal, hogy szüntesse meg a Kínát elárasztó ópium behozatalát. Lin nyílt levelet írt Viktória királynőnek, amiben összehasonlítva a két gazdasági-társadalmi rendszert, megkérdőjelezte a britek jóhiszeműségét, rámutatott a nyugatiak kétszínűségére és kettős moráljára és kérte az uralkodó azonnali és hathatós intézkedését. A levél sosem ért a királynő kezébe. Lin ekkor jelentette ki, hogy semmi sem térítheti el küldetésétől, mert, amint írta: „Ha az ópium kereskedelmet nem állítjuk meg, akkor néhány évtized múlva katonáink sem lesznek, akikkel ellenállhatnánk az ellenségnek és ezüstünk sem, amivel hadsereget állíthatnánk.  Elrendelte az ópium árusításának tilalmát, lezárta a Gyöngy-folyó öblét, lefoglalta a kereskedőházakban található ópum készleteket, foglyul ejtette az ott tartózkodó brit kereskedőket, megállította és átkutatta az öbölben tartózkodó brit és kínai hajókat.  

A következő hetekben 20,283 kosár és 200 zsák ópiumot koboztak el, amit egy kantoni parton megsemmisítettek. A kereskedelem újraindítását a kínaiak ahhoz kötötték, hogy az árucsere során mind a kínai, mind a brit fél képviselője büntetőjogi felelőssége tudatában, halálbüntetés terhe mellett aláírásával szentesítse, hogy nem szállít, és nem vesz át illegális árut. Ezek az intézkedések valójában már nem segítettek semmit, a nyugati politika rohamléptekkel közeledett a gazdasági ellentét erőszakos megoldása felé, ami ugyanebben az évben különféle konfliktusokat követő katonai akciók sorozata volt, az első ópium háború néven vonult be a történelembe és 1842-ben zárult le.

Kína elvesztette kereskedelmi függetlenségét, más kikötők mellett átadta a briteknek Hong-Kongot, Makaót, Kantont és Shanghait.

1850-64 között a Taiping felkelés több mint 20 millió kínai életét követelte.

1856-1860 között a második ópium háborúban már a franciák is szövetségesei voltak a briteknek és a kínaiak teljes alávetéséhez vezetett. Mire mindez lezajlott, addigra Robert Fortune, egy ismeretlen, békés skót botanikus tevékenységégnek köszönhetően a kínaiak elvesztették a legnagyobb becsben tartott titkukat is, a teakészítését.

Erről mesélünk a következő részben.